Berg Judit: Galléros Fecó TITKOS naplója, Rumini Datolyaparton

Berg Judit: Galléros Fecó TITKOS naplója, Rumini Datolyaparton

© Kálmán Anna

Sorozatot írni nem könnyű. Olyan sorozatot pedig, amit ekkora várakozás előz meg, azt gondolom, még sokkal nehezebb. Szerencsére akadnak nekünk itthon is olyan íróink, akiknek ez megy. Nem is akárhogyan!
Ha emlékeztek még a Ruminiről írtakra, akkor talán arra is, hogy mennyire kíváncsi voltam Fecó naplójára, amit egyszerre olvastam aztán a Datolyaparton című résszel.
Az a feltevésem mindenképpen igazolódott, hogy az első kötet után a szálak előremutatnak egy utolsó rész felé, a Datolyaparton első fejezetében pedig felbukkan Sajtos Rozi is, noha főhősünkkel ügyet sem vetnek egymásra.
Nagyon-nagyon jó ötletnek tartom, hogy kipróbálta a naplóformát a sorozatban Berg Judit, egyrészt mert nem laposodik el, másrészt pedig számos adatot, magyarázatot beletehetett anélkül, hogy a regénysorozat cselekményét terhelné magyarázgatásokkal.

Galléros Fecó naplójához majdnem biztos vagyok abban, hogy a szerző elővette a saját kamaszkori naplóját. Ezt a stílusátmenetet csak az tudja hitelesen megteremteni, aki maga is írt naplót gyerekként. Az első tétova mondatokat, aztán a belelendülést, miközben azért ott az emberben a félsz, te jó ég, ha megtalálja valaki, s a folyamatos latolgatást, hogy ezt most leírhatom vagy sem. S a vége felé pedig a naplótól való elszakadás, mikor újra a külső kapcsolatok lesznek a fontosak, s egyre lényegre törőbben, rendszerezőbben ír az ember, bocsánat egér. Mert már nem szükséges a pótszer. Fecó naplója ilyen napló.

© Kálmán Anna

Mikor kiteszik Datolyaparton elveszettnek érzi magát, s jön Doppler Tóni, aki jó érzékkel naplóírásra buzdítja, így megismerhetjük Fecó ottani életét, s aztán további kalandjait is Subterrában, majd Zúzmaragyarmaton. És ezzel ki is derül miért kellett Ruminiéknak Zúzmaragyarmatra utazni a második kötetben.
Amit különösen szeretek a naplóban, hogy Berg Judit nem fél a toposzoktól. Könnyed csuklómozdulattal beépíti a történetbe a vérszívó denevéreket, egyszerre két másik szövegre is utalva. Egyrészt a mitikus Drakula történetekre, – az pedig régóta nem érdekel senkit, hogy Vlad Tepesnek és Drakulnak mi köze mindehhez, esetleg Zsigmondnak s a Sárkányos lovagrendnek, (no jó Bán Mór éppen foglalkozik ezzel a Hunyadi sorozatában, de erről máskor.) Másrészt a Macskafogóra. Ki ne emlékezne Lusta Dickre és a szaxofonjára? (kicsit off, s titok: Ez egyébként a kedvencem Berg Judittól, minden interjúban bebizonyosodik, hogy mennyire ugyanazokat a műveket olvastuk, ami ugyan nem jelent semmit, de én mégis örülök.)
A Prae portál interjújában meghallgathatjátok a bejegyzés végén a névadási  ötleteit.
Nekem mondjuk nem annyira a szívem csücske ez a Fecó, mint a szerzőnek (talán, ha másképp hívnák), de volt egy tanítványom, Máté, akit nagyon kedveltem, na őt juttatta eszembe ez a Galléros.
És Kálmán Anna is szuper volt megint a rajzokkal, borítóval. Ahogy halad a napló, úgy jön bele Fecó a rajzolásba, s úgy előlegezik meg a rajzok a Datolyaparton című részt. Az meg, hogy végül Tóth Krisztina írta a tengerészballadákat külön unikum a kötetben. Vagy éppen rum, johohó! 🙂

Rumini Datolyaparton számomra kicsit csalódás volt a napló után. Vissza a kalandregény sorozatkliséihez. A Rumini regények kulisszái közé. Hajózás, Negró és a galibák, majd a vízen történik valami, ezúttal kalózok, első kikötés, száműzött herceg, a szereplők elszakadnak egymástól, több szálon futó kalandok, gonosz varázsló (a Négy jogarban jó varázsló volt), találkozás s megoldás.
És a Rumini Datolyaparton nagy öröm is volt, vissza a pergő kalandregénybe, a szeretett szereplőkhöz, ismét Rumini és Balikó, Negró és a többiek. Örültem, hogy Tubák ismét felbukkant egy mondat erejéig, és bosszankodtam Rikárdón. Nem lepődtem meg, hogy egy húron pendül Negróval, s azon gondolkodtam miért minden tengerészregényben a fedélzetmester a rossz. Rájöttem. Ti rájöttök?

© Kálmán Anna

Nagyon szerettem a könyv beszélő neveit, és ahogy egy-egy tollvonással összeköt a kortárs gyermekirodalommal, nem bírtam nem észrevenni Illatica alakjában Fombelle Ágrólszakadt Tóbiásának Illajáját. A beszélő papagájokban egy kis fricskát az aktuális eseményekre, vagyis a sajtószabadsággal kapcsolatos döntésekre. Szerettem, ahogy Rinya, a papagáj az író szívéhez nőtt az írás során, mintha ott ülne az asztalánál, a lámpán, s folyamatosan csipkedné a szerzőt, hogy

„írj már bele!; jaj, meséld már el a történetem!; most milyen vagy, ne legyek már ilyen negatív alak!; úgysincs azon a nyamvadt hajón papagáj, milyen hajó, nem is hajó úgy!; jaj maradj már a papagájok nem is esznek egeret, különben is ez fikció nem biológiaóra!”

Szerettem még a beszélő neveket a könyvben, s a ripacsokat, s szerettem Kálmán Anna rajzait, s nagyot nevettem a cápa fordító-víz alkalmazásán.
És izgatottan várom mit tartogat a következő levélregény formában íródandó kötet, s kik között zajlik majd a levélváltás. Bár azért akad néhány tippem. Hát nektek?

„kétszögletű egyenes”