Tavaszi kérdés

Itt a tavasz! Kiálthatjuk boldogan. Megrészegülve a virágba borult természettől boldogan dobjuk le magunkról a többrétegnyi ruhát. Aztán keresünk valami könnyebbet. S az öröm hirtelen ürömmé változik. A ruha tavaly még nem így állt. Pedig rendszeresen sportolunk, de a testünk ettől függetlenül is állandóan változik. A szekrény látszólag teli, de a plusz kilók elveszik tőlünk a válogatás örömét. Már nem is akarunk annyira a természet lágy ölébe kívánkozni.

Hisz lekerülnek a ruhák és a szerencsés génekkel megáldott nádszál karcsú hölgyekhez képest mi csak szétfolyó sötét pacákként cammogunk a virágos réten. Hirtelen az edzőteremben szerzett önbizalom szertefoszlik. Vajon az állandó megfelelni akarás teszi tönkre önnön becslésünk?

Sokszor irigykedve figyelem azokat a nőket, akik képesek teljes életet élni plusz kilóiktól függetlenül és a férfiak is bomlanak értük. Pedig egyik-másik nagyon nem mondható szépnek. Mégis boldogan élnek aktuális párjukkal. Ennyire fontos lenne hát csupán szeretni és elfogadni önmagunkat??? Akkor mégis miért nem vagyunk erre mind képesek?

Neveltetés vagy jellem kérdése? Ami az egyik embernek félig teli pohár, a másiknak már félig üres! Mintha szándékosan nehezítenénk meg életünk. Pedig mindenki a lelki és szellemi stabilitásra törekszik. Vagy mégsem?

Bizonyára az sem használ, hogy egyes nők még jobban lenyomják amúgy is romokban heverő önbizalmunk. Elég egy sanda félpillantás, egy gúnyos arckifejezés, és addig elfogadhatónak hitt ruha összeállításunk nevetségessé válik. Mert ne áltassuk magunkat kedves hölgyeim, mi mindannyian egymásnak öltözünk… A férfiak, csupán visszatükröznek bennünket, azaz ahogy mi el vagy nem fogadjuk önmagunk, tehát azt mutatják, amit mi vetítünk magunkból a világ számára. Lehetne említeni az aktuális trendeket istenítő bulvárok íróit is akár önbizalom hiányunk okának. Éppen a minap olvastam egy közismerten „kerekded” hölgyről, nevezetesen Beyonce-ról íródott cikket. Az író pozitívnak szánt írása kissé pikírt felhangot kapott végül. Előbb felmagasztalta az énekesnőt bátorságáért, amiért felmerészelt venni mini sortot és mélyen dekoltált blézert, majd leminősítette „vastag” és „csúnya” lábáért. Nem tudom a bulváríró milyen virgácsokkal rendelkezik, de még ha nagyon rosszmájú vagyok, sem látom, hogy „vastag” lenne az énekesnő lába. Talán ha mindezt egy ellenkező neműtől olvasom, nem hagy mély nyomot, elfogadom a véleményét és kevésbé rökönyödöm meg. Ám addig, amíg bárki minősítgethet embereket divatra hivatkozva, nem vagyok képes szó nélkül hagyni.

Nem tudom, hogy mikor óhajtjuk végre kinőni a gazella test mítoszát, de mindenesetre nagyon nem ártana már eljutni idáig. Mióta hagyatkozunk csupán a külcsín általi megítélésre? Nyilván a média és az informatika rendkívül gyors ütemű fejlődése is közre játszik. Tagadhatatlanul photoshop centrikus világot élünk. Amikor mindent és mindenkit olyanná lehet változtatni, amire a saját testi adottsága sem teszi lehetővé, nem kell csodálkozni az egyre bizarrabb ideálok utáni hajszolásán. Minden a vizuális ingerekre hat. Aki valóban elhiszi, hogy a címlapokról visszamosolygó hölgyek valóban annyira szépek és soványak, mint ott láthatók, annak valami nagyon nem stimmel. Vajon eljön, valaha azaz idő, amikor minden nő emelt fővel lesz képes végig vonulni az utcán megélve női mivoltát és elfogadva önnön testi valóját? Idealista álmodozás csupán, hogy nem a média és a divat világa lesz egyszer a meghatározó a hétköznapi nők számára? Hogyan harcolhatunk az ellen, ami közelfogadása ellen van?

Talán válasz erre egyik kedvenc idézetem: „Ha önmagad akarsz lenni egy olyan világban, ahol minden arról szól, hogy megváltozz és olyan légy, mint mindenki más, akkor meg kell vívnod minden harc közül a legnehezebbet. Ember vagy, küzdesz, soha ne add fel!” E.E Cummings