Gondolatok halottak napján

A halottak napja a Kr. u. IX. században vált hivatalosan egyetemes ünneppé, ami IV. Gergely pápa nevéhez köthető. A keresztényeken kívül ortodox és anglikán illetve protestáns egyházak is számon tartják. Halottak napján mindannyian kivonulunk eltávozott szeretteink sírjához. Ez egy rituálé, a megemlékezés szokása, amikor a világ számos népe gyertyákat, mécseseket gyújt és koszorúkkal tiszteli meg elhunyt hozzátartozóit. Vannak, akik csak ezen az egy napon látogatják meg szeretteik sírhelyét, ami elszomorítónak is mondható. Pedig azért mert egy nap ki van jelölve a megemlékezés napjának, nem azt jelenti, hogy csak azon az egy napon vannak kötelességeink. Tudom, hogy a gyász nem azon múlik, ki hányszor látogatja és gondozza elhunyt hozzátartozói emlékhelyét. Mégis tartozunk nekik, mert felneveltek, és gondoztak minket, szeretetükkel vérteztek fel mindenkor, így a szívünkben örök helyet kaptak, amit életükben és haláluk után is egyaránt ápolnunk illene emlékeink megőrzésével és nyughelyük gondozásával.

A halál örök misztérium. Mindig az is lesz, amíg valaki vissza nem jön „odaátról”, hogy beszámolóival enyhítse félelmeink és kíváncsiságunk. Sokan nem foglalkozunk vele, mert nem tudunk megbirkózni a megmásíthatatlan ténnyel. Sokan pedig az életet olykor hajlamosak vagyunk természetesnek venni. Holott bármikor jöhet egy pillanat, amikor rájövünk az élet mulandó. Nem végleges.

Mikor először veszítjük el egy szerettünk rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennünk. Felmerül a miért, amire soha nincs kielégítő válasz. Úgy érezzük igazságtalanság esett meg velünk és az elvesztett személyen. A lelkünk mélyén pontosan tudjuk, hogy ez az élet velejárója. Megfoganunk, megszületünk, élünk, szeretünk, gyermeket nemzünk, majd eltávozunk az élők sorából. Ez az élet természetes körforgása.

A lélek fizikai fájdalmakat produkál a gyász pillanatában. Összeomlik a világ, zokogunk nem csak a fájdalomtól, de attól való rettegésünkben is, hogy tudjuk mi is sorra kerülünk egyszer.

Igenis vannak dolgok, amiket nem lehet megmásítani. El lehet fogadni vagy éppen meg lehet tagadni, de semmiképpen nem lehet megváltoztatni bárhogy is állunk ehhez a kérdéskörhöz.

Vannak emberek, akik ilyenkor mérik fel, hogy elhanyagolt szeretteik is mulandóak és megfogadják, több időt lesznek ezután velük. Új dolgokba kezdenek, olyan álmaikat valósítják meg, amit addig a pillanatig talán még szégyelltek is. Örülnek a kikeletnek, örülnek az esőnek, örülnek egy fél mosolynak, mert mindezek vetületében is érzik mennyire értékes az élet. Ezek az emberek úgy dolgozzák fel szerettük elvesztését, hogy saját életükben egy új fejezetet nyitnak.

Mások megtagadják maguktól az élet apró örömeit. Úgy érzik nem méltóak arra, hogy bármi szépet, jót ezután megéljenek. Sokszor merül fel bennük a kérdés, miért ő és miért nem más? Nem engedik el szerettük és ez megnehezíti az életüket mindaddig, amíg e tagadásban élnek.

Van, aki annyira fuldokol saját fájdalmában, hogy eltaszítja magától a segítő kezeket. Nem tud sírni, nem tud álmodni, mert minden üressé válik. Lényegtelen a holnap, lényegtelen ma, emlékek közt él, elmúlt pillanatokban. Az ilyen ember nem hagyja, hogy segítsenek neki. Ö meg akarja szenvedni a gyötrelem minden pillanatát, mert úgy hiszi, ettől majd erősebbé válik az elkövetkezendőkben.

Az elmúlás mindig fájdalommal jár, és megmásíthatatlan tényként lebeg mindenki szeme előtt. Ha közeli szeretteink távoznak közülünk úgy érezzük, egy darabot elveszítünk magunkból. Ám ez nincs így. Ott él tovább bennünk, gyermekeinkben, unokáinkban és így tovább, mert az élet örök körforgásának részei vagyunk, ami sohasem múlik el nyomtalanul.

Minden ami a felszin alatt rejlik

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot

megszorítások
nélkül, ésszerűen?

Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és

spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!

https://www.hosnok.hu/20ezer/