Mióta elindultunk a HősNőkkel, a férjem elhalmoz olyan filmjavaslatokkal, amik a nőkről, kapcsolatokról szólnak. Így bukkant rá az „A szabadság útjai” című, Kate Winslet és Leonardo DiCaprio főszereplésével készült, nagyon elgondolkodtató, tipikus emberi hibákat felvonultató, a végén nagyon rosszul elsülő filmre.
A film feléig örültem, hogy nézem, hiszen tipikus vállalkozói szemlélettel rendelkezett a főszereplő házaspár: többre vágytak, ezért kockázatot is hajlandóak voltak vállalni, hosszas előkészületek után Párizsba akartak költözni, hogy ott végre rátaláljanak önmagukra, a férj kiteljesíthesse önmagát – rájöjjön, mivel akar foglalkozni -, közben az asszonyka meg elment volna dolgozni, jó zsíros követségi titkárnői állásba…
Szóval eddig a pontig még tetszett. Bár fura volt, hogy mégis honnan ered ez a nyughatatlanság? Hiszen a film szerint megismerkedtek, családot alapítottak, nagy házba költöztek egy szuper környéken, ahol mindenki különlegesnek tekintette őket, és ennyi. Előzmények nem voltak. Azon gondolkodtam, hogy talán onnan ered a nyughatatlanság, hogy az asszonyka színésznőnek készült, csak kiderült, hogy tehetségtelen? Vagy onnan ered, hogy a férj amolyan jó eszű, jóképű, kreatív férfiként silány, agysorvasztó munkát végzett egy óriáscégnél?
Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot
megszorítások
nélkül, ésszerűen?
Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és
spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!
https://www.hosnok.hu/20ezer/
Aztán az jutott eszembe, hogy a környezetük elvárása, mely szerint ők olyan különlegesek, elhitette velük, hogy bármi áron valami többet kell letenniük az asztalra. Az asszonyka egyszer csak kipattintotta a fejéből a remek ötletet: a férj egyszer említette Párizst, hogy az de jó hely, úgyhogy adjanak el mindent, és irány családostól Európa fővárosa!
Nem tartott sokáig meggyőzni a férjet, ugyanis az asszonyka azzal érvelt, hogy a férj többre hivatott, és ő, az asszony minden áldozatra hajlandó a férjéért, még Párizsba is szívesen elköltözik, csak a drága férjnek legyen jó! Mert, hogy a férj majd ott, Párizsban, semmit sem csinálva fog rájönni arra, hogy mit is szeretne csinálni valójában. Az asszonyka meg majd dolgozik! Eddig ugyan háztartásbeli volt, de majd most ő dolgozik, pusztán a férje életcéljának megtalálása érdekében…
Na, itt már összevontam a szemöldökömet, és tudtam, hogy ennek pokoli rossz vége lesz. A dráma fokozásának érdekében belevittek a történetbe egy diliházban kezelt illetőt, aki csontig hatoló őszinteséggel kérdezett rá a menekülés(!) okára, és mondta a véleményét úgy, ahogyan azt mindenkinek kellett volna mondania!
A történet háromnegyedénél már nyilvánvaló volt, hogy az asszonyka segítségre szorul, depressziós, vagy hasonló lelki és biokémiai folyamatok zajlanak le az agyában, ahonnan egyedül nem tud kitörni. A férj közben előléptetés „áldozata” lett, kiderült a munkáltató számára is, hogy micsoda jóeszű, kreatív emberke, és ezt honorálták is. Tehát ő megtalált a számítását, így az asszonyka Párizs melletti érveiből kiszorult a „de hiszen ott megvalósíthatnád önmagadat szívem!”.
A dolog arra ment ki, hogy az asszony egy tipikus nem HősNő volt. Elhitte magáról, hogy többre hivatott, ugyanakkor tudta, hogy olyan, mint bárki más, és ez ürességgel, kiábrándultsággal, úttalansággal párosult. Azt hitte – micsoda hiba!-, hogy az életkörülményeiből erednek a gondok, és azért nem boldog, mert a férje nem valósította még meg önmagát. A szabadságot és a boldogságot úgy kereste, hogy valahova máshova vizionalizálta, az helyett, hogy ott helyben tett volna érte, ha már annyira nagyon akarta… De még tenni se nagyon kellett volna, csak meg kellett volna élnie!
Látod az iszonyatos csapdát?
Nők milliói áldozzák fel az életüket, mert maguk elé sorolják a férj előmenetelét, aztán a gyerek jövőjének biztosítását, aztán még egy-két fontos vagyontárgyat, és amikor azt gondolnák, hogy na, eljött az én időm, akkor ott állnak, mint Bálám szamara, és nem akarják elhinni, hogy azt sem tudják, kik ők maguk valójában!
Ha egy nő, akár csak pillanatokra is elhiszi, hogy az ő élete úgy fog kiteljesedni, hogy mások sikerének mellékzöngéi fogják őt a magasba emelni, hát ott komoly problémák vannak a háttérben.
A film katasztrófával végződik: az asszonyka terhes lesz, ami ugye romba dönti azt a tervet, mely szerint Párizsban ő fog dolgozni… A férj közben persze már kezdi jól érezni magát a munkahelyén, ezért nem szeretné elvetetni a babát semmiképpen. Az asszony itt már összeomlik. Ordítozás, csapkodás, hibáztatás, elrohanás, majd a borzalmas vég.
Persze nem törvényszerű, hogy minden ilyen történetnek katasztrófa legyen a vége, egy filmnél elfogadható, hogy elmennek a végsőkig, főleg, ha ez egy könyvből táplálkozik eredetileg, tehát nem a tipikus hollywood-i sémát követik a mindenáron happy end-del.
Mégis, nagyon rossz volt látni, ahogy a vesztébe rohan a nő. A történet – nagyon okos választás – nem napjainkban játszódik, hanem, ha jól saccolom, úgy a 60-as, 70-es években. Ugyanakkor mai helyzetbe is átültethető, csak merem remélni, hogy manapság egyetlen nőnek sem kell meghalnia azért, mert összetévesztette a saját céljait másokéval.
Úgy éreztem, fontos ezt megosztanom veled, mert bennem mély nyomokat hagyott ez a film, a mondanivalójával. A színészi játék fantasztikus természetesen: Kate Winslet számomra a kemény nőt mintázza, és a film elején voltak is erre utaló jelek – az arca, a tekintete tipikusan kemény tud lenni -, aztán pedig a szükséges lágyulás helyett átcsapott szörnyetegbe. Leonardot pedig sosem a szépfiúságáért kedveltem, hanem azért, ahogy megjelennek az érzelmek az arcán, és olyan nagyon hétköznapi tud lenni, hogy minden pillanatban elhiszem, hogy ő az a kisember, a kisvárosi életében.
Ismersz olyan filmet, amit a tanulságért és a mondanivalójáért érdemesnek tartasz itt a HősNőkön megosztani?
Kapcsolódó cikkek:
12 thoughts on “A szabadság útjai”
Comments are closed.
A fent említett film engem is nagyon elgondolkodtatott (ha jól emlékszem a film elején ki volt írva, hogy 1955-ben játszódik), és tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a nem feltétlenül happy-end-es filmeket.
Tegnap viszont láttam a moziban egy jobb kedvű filmet, aminek a főszereplője (Meg Ryan) a végére megtalálta a HősNői utat, szerintem. A film eredeti címe „The Women”. A filmben ennek megfelelően csak nők szerepelnek, még mellékszereplőként sem tűnik fel egyetlen férfi sem a vásznon. A történet maga egyszerű: főhősnőnket – aki látszólag boldog házasságban él, és van egy 12 év körüli kislányuk – kiderül, hogy megcsalja a férje és a barátnők (szám szerint 3) próbálnak a segítségére sietni, amiből persze nagyon sok mulatságos helyzet adódik. A végére persze hősnőnk megtalálja a saját útját, felépíti „új” önmagát, aki immár tisztában van vele mit is akar és azt kész is megvalósítani. Igazi csajos film, ajánlom minden HősNők olvasónak!
Ugyan nem „női” film, de nagyon szeretem Az utolsó szamurájt. Kacumotó figuráját figyeljétek benne!
Judit!
Nekem is Az utolsó szamuráj az egyik kedvenc filmem 🙂
Szerintem meg fogom nézni ezt „A szabadság útjai”-t, köszönöm a tippet.
Női filmek közül nekem egy sorozat a námbör ván: a Szívek szállodája. 🙂 Vállalkozós, női önmegvalósító, csakazértis, emberi. 🙂 És nagyon humoros.
Az életfelfogásért pedig nagyon szeretem a Forrest Gumpot. Bár ez nem női film, de annyira aranyos…
Én is a „Nők” című szuper jó filmet akartam ajánlani mindenkinek, de Ferilka megelőzött.:-)
Csak annyit fűznék hozzá, hogy a végén azért „véletlenül” van egy férfi szereplő is, bár nem láthatjuk, születik egy kisbaba, aki fiú lett, de mondom, igazából nem szerepel. Mindenkinek nagyon ajánlom a filmet! Annyit röhögtem rajta, mert jól kibaltáztak a barátnők a férj nőjével 🙂
Elvált feleségek klubja? 🙂
Ismeritek?
na és azért a Mamma-Mia sem kutya – mint női film 🙂
a svédek őrjöngve tomboltak a filmvetítéseken – a hideg svédek 🙂
ida***
Csupa élmény ez a Hősnők rovata.
Én nagyon örülök neki,hogy csatlakoztam,hisz ha nem ezt tettem volna, mennyi sok érdekességről nem tudtam volna. Nagyon jó ez a csapat imádom Őket kivétel nélkűl. üdv: Böbe
Volver!
Igazi női film. Igazi hősnőkkel.
Mert ott van benne az üzenet: minden borzalmat, elrettentő eseményt túl lehet élni, csak működtetni kell a női kapcsolatokat.
Kill Bill
1-2.
A csaj tök profi: célkitűzés, listaépítés, tervezés, felkészülés, önfejlesztés, fókuszálás, akaraterő, szisztematikus végrehajtás.
Szegénykét a keserűség, a gyermeke elvesztése iránti fájdalom és a bosszúvágy motiválta, de ez csak film. Van mit tanulni tőle. És még látványos is.
Tanulság: a nő bármire képes, ha elveszik tőle azt, akit a legjobban szeret.
De mi azért válogassuk meg az eszközeinket.
🙂
Honnan lehet a filmeket beszerezni?
A Szabadság útjai valóban nagyon jó film. Jellegzetesen Sam Mendes-i film, megvan benne az az erő és felkavaró kérdésfelvetés, amit például a legismertebb, és szerintem a legjobb filmjét, az Amerikai szépséget olyan ellenállhatatlanná tette. És nem véletlen az összehasonlítás. Az a film is egy kívülről tökéletesnek tűnő családról szól, ahol látszólag minden megvan a boldogsághoz: kertvárosi nagy ház, jól kereső szülők, még egy tinédzser gyerek is. Valójában azonban a felszín alatt konfliktusok, elégedetlenségek, meg nem értések gyökereznek.
De visszatérve a Szabadság útjaira, a film valóban problémás, de nem tudok egyetérteni a felvázolt kórképpel. Épp az Amerikai szépséggel való viszonylatában derül ki, hogy a probléma sokkal árnyaltabb a kreatív-férfi-unalmas-munkahelyen és unatkozó-háziasszony-aki-a-férje-által-akarja-megvalósítani-önmagát sztereotípiájánál. Az Amerikai szépség felesége ugyanis izgalmas munkát végez, mondhatni, karriere van, és mégsem kiegyensúlyozott, boldog vagy elégedett. És az Apró titkok (Little Children) című filmmel összevetve a kórkép még árnyaltabbá válik: Kate Winslet ott ugyanis szintén hasonló szereplőt alakít, akinek a lelki problémái most a kislányával való kapcsolatában tűnnek fel.
Mindezek után csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy próbáljunk meg ne általánosítani túl nagyon. Igen, vannak olyan filmek, ahol a hős(n)ők a férjük élete által próbálják teljesíteni a saját vágyaikat, és vannak olyanok, ahol ez a kérdés sokkal kevésbé egyértelmű, és maga a rendező is több olyan dolgot mutat meg, vagy sejtet a hangulattal, ami nem fogalmazható meg olyan könnyen, nem skatulyázható be csak úgy ismerős feminista vagy morális címkékkel. Ne tegyük ezt ezzel a nagyszerű filmmel, többet érdemel, hiszen több mint egy kórkép, inkább egy korkép, egy családi dráma, amely nem véletlenül ágyazza a társadalomba hőseit: a fennálló társadalmi- és világrendet ugyanannyiban okolja a tragikus végkifejletért, mint amennyiben a kommunikáció hiányát, a ránk erőltetett elvárások súlyát vagy a konformizmust. Ne legyünk hát konformisták az értékelésében sem.
Bíborka, teljes egészében igazat adok, de azt vedd figyelembe, hogy ez a film egy szemléltető eszköz ezen az oldalon.
Mint ahogy a biológia órán is használnak ilyeneket, úgy itt is :).
Az Amerikai szépséget nem néztem meg (még), és konkrétan Sam Mendes filmjeit sem figyeltem még, teljességgel a véletlen „számlájára” írható az, hogy ezt a filmet képes voltam végignézni.
Sosem szerettem filmekből szerezni a társadalmi kór-kor-képeket, én szórakozni szeretek.
Az érzelmeim viszont ezek voltak, amiket leírtam és megosztottam. Mivel az ilyen érzelmeket is kerülöm, további ilyen filmeket sem fogok megnézni :). Mindezt csak azért írom le, hogy lásd: nem azért nem látom árnyaltabban a képet, mert előítéleteim vannak, vagy visznek magukkal a sztereotípiáim, hanem azért, mert nem láthatom ezt a képet árnyaltabban – film valódi üzenete – mert csak ezt az egy filmet láttam. Ebből ez jött le számomra: rossz érzések, és tipizálható problémák.
A személyes ismeretségi körömmel vetettem össze az eseményeket, sajnos azokkal stimmelt.