Hogyan változtassuk a rosszat jóvá?

Előrebocsátom, hogy ez a módszer kétélű fegyver. Általában azokkal szemben érdemes bevetni, akik nyíltan felvállalják, hogy nem vagy számukra szimpatikus, netán még ellenségesek is, viszont létfontosságú számodra, hogy szimpatikus legyél és ne legyen veled az illető ellenséges. Nevet is adtam a módszernek: sokkolós.

A sokkolós módszer leginkább személyes kapcsolatokban működik, virtuálisan nincs is rá szükség, hiszen nem vagy egy légtérbe zárva az illetővel, elkerülöd és kész.

Viszont, mikor egy munkahelyen vagy egy olyan valakivel összezárva, egymásra utalva, aki meg tudna fojtani egy kanál vízben, és te is őt, akkor ez olyan energiákat visz el tőled, amikre bizony nagyon nagy szükséged lenne. (Minden energiára szükség van természetesen.)

A sokkolós módszer lényege a Mennyei Próféciában is megírt – a hangfelvételen is hallható – energiabirtoklás miatt kialakult hatalmi drámák ismeretében és tudatos alkalmazásában rejlik. (Sokkal egyszerűbb, mint a felvezetés, nyugi, de muszáj látnod az egész képet.)

A sokkolós módszer működésének másik magyarázata az, hogy az emberi kapcsolatok nagyon gyorsan játékszabályokká, bevett sémákká alakulnak át. Bizonyos szituációkban meg főleg. (Például gondolj bele a gyerek reggeli iskolába indulásának tortúrájába, vagy az esti lefekvés tortúrájába… Mindig ugyanaz, és nem érted, hogy miért nem hat a szép beszéd: kelj fel időben! Feküdj le időben! Menj már fürödni? Miért nem feküdtél még le? Stb.)

A játékszabályok nem csak szituációkban, hanem mások iránt megnyilvánuló érzéseinkben is alakot öltenek. Ezt a marketingben pozícionálásnak hívják, a való életben meg előítéletnek. Persze nevezhetjük szépen tapasztalatnak is, de annak semmi köze ahhoz, hogy kiről milyen képünk alakul ki, ugyanis nem a tapasztalatunk dönt, hanem az, hogy mit akarunk befogadni az illetőről.

Magyarázom: egyszer egy olyan nagyfőnököm volt, akivel nagyon nem találtam a hangot. Mint megtudtam, elültettek rólam néhány olyan gondolatot a fejében, ami tulajdonképpen nem volt teljesen alaptalan – másoktól eltérő munkamódszerem – ugyanakkor ő még hozzátette a saját egyéniségét, és elkönyvelt nagyszájú naplopónak. Ehhez kereste a bizonyítékokat is. Számtalanszor keveredtem ez miatt megalázó helyzetbe, például ő volt az, aki számonkérte, hogy miért mentem el WC-re, illetve miért hagytam el egy lépéssel (!!!) a munkahelyemet!

Na, ilyen helyzetben mit tennél? Panaszkodni nem tudtam senkinek, mert nyilvánvaló volt, hogy néhány kollégám és a közvetlen csoportvezetőm volt a ludas a furcsa vélemény kialakulásában, és úgy voltam vele, hogy ha ez így marad, akkor jobb, ha szedem a sátorfámat, mert ne alázzon már meg senki olyan szinten, hogy az illemhelyre is kéredzkednem kell.

A fegyverem kettős volt: a nagyfőnök kekeckedett velem, én viszont cserébe a csoportvezetőm agyára kezdtem menni: tőle kéredzkedtem WC-re (bizony, megtettem!), felhívtam, ha szünetre akartam menni, engedélyt kértem mindenre! A negyedik telefonom után sírva ment a nagyfőnökhöz, hogy ő ezt nem bírja tovább… 🙂 (Persze a gondolatok fő elültetője ő volt…)

A nagyfőnök egyre idegesebb lett. Úgy érezte, hogy férfiként egy női háborúba keveredett, és köszönte szépen, ebből ő inkább nem kért volna. Viszont számára sem volt kiút, mert irányába is elindítottam a sokkolós hadjáratot.

A lényeg az volt, hogy velem szemben és velem kapcsolatban negatív érzései voltak, és a csoportvezetőm elleni hadjáratom ezeket a negatív érzéseket még jobban felerősítették benne.

Ekkor jött az első pozitív sokk: teljesen tudatosan, 5 perc alatt elintéztem egy olyan adminisztrációs procedúrát, ami a főnök dolga volt egyébként, de mindig le akarta passzolni másoknak, csak éppen soha nem akarta senki elvállalni. Semmi extra nem volt, csak három emberrel kellett beszélni, nekem meg olyan szerencsém (nincsenek véletlenek igaz?) volt, hogy mindhárom embert egyszerre csíptem el a kávéautomatánál :).

Vittem a főnökhöz a papírokat aláírva, mosolyogva (holott éppen egy nappal előtte volt velem kifejezetten bunkó)! A döbbenettől csak makogni tudott, nagy nehezen kinyögte azt, hogy: Köszönöm! Mire én persze azt válaszoltam, hogy: Nagyon szívesen, máskor is!

Már ez az egy sokk egálba billentette a negatívumokat a pozitívumokkal, kvázi tiszta lappal indultam. A poén az volt, hogy a csoportvezetőm tovább panaszkodott rólam, de én továbbra is tudatosan gyűjtöttem a KÖZVETLEN jó pontokat a főnöknél, így a panaszkodás a csoportvezetőre szállt végül vissza, a végén az ő szíves figyelme lett felhívva arra, hogy fejezze be a furkálást…

A sokkolós fegyver azért kétélű, mert az én esetemben (és ez csak az egyik eset volt), az volt a kiindulási játékszabály, hogy főnökkel közvetlenül nem kommunikálunk, a kapocs a csoportvezető, de főleg nem barátkozunk a főnökkel, és nem keressük a kegyeit. Ezért a sokk már ott működött, hogy én áthágtam a játékszabályokat, megváltoztattam a hasonló helyzetben elvárt kommunikációt. A főnököt egyenrangú partnernek tekintettem, csak épp okosabbnak nálam. Ha megmaradok azon a szinten, hogy atyarúristennek tartom, mint mások, akkor nem tudtam volna kikeveredni a szituációból.

Ezért elsősorban a gondolkodásmódomat, a hozzáállásomat változtattam, és úgy tekintettem a főnökre, hogy csak jóra számítottam tőle. Tulajdonképpen mondhatnám úgy is, hogy elfogadtam a hibáit, kiemeltem a jó tulajdonságait – hihetetlenül okos ember, akitől szakmailag csak tanulni lehet, emberileg meg ő is csak ember volt 🙂 – tehát kitalálod mi történt? Szerettem. Önzetlenül.(Najó, úgy önzetlenül, hogy a saját érdekemben is :))

Na nem a nyakbaborulós, agyonpuszilgatós módszerrel, de kifejezetten! Soha nem nyaliztam, soha nem bájologtam, soha nem legyeskedtem körülötte, de tudta, hogy tőlem nem arra számíthat, mint a többiektől, hanem valami másra. És ezért másként is kezelt. Nem kiemelten, nem voltam a kiskedvence, de más volt a viszonyunk, a kommunikációnk, mint amit másokkal kapcsolatban megengedett. Ez volt az egyik nagy szintlépésem huszonévesen. Az, hogy rájöttem, ha nem az elvárásoknak megfelelően cselekszünk – mert az elvárások nem mindig a jót várják ám el, hanem a megszokottat! – és tudatosan csináljuk, akkor változtathatunk mások hozzánk való viszonyán.

A kétélűség abban mutatkozik meg, hogy egy olyan személyt is meg lehet így szeretni, akit tulajdonképpen eleinte utálsz, és haragszol rá, és csak azért vetsz be praktikákat, hogy javíts a már-már elviselhetetlen helyzeten. Mindenkit lehet szeretni, mindenkiben vannak szeretetre méltó tulajdonságok, és bizony, érdemes ezekre odafigyelni.

Ha visszatérünk egy picit az energiával kapcsolatos hatalmi harcra: mindenki, aki uralkodni akar rajtunk, az szívja az energiánkat. Mocskosul, piszok módon, mi meg ugye ellenállunk. Mivel gyorsan megtanuljuk, hogy a vele való kapcsolatunk arra alapszik, hogy az illető lerabol minket, ezért védekezünk, még jobban ellenállunk.

A módszerem a nagyfőnökkel azért működött, mert én leraboltam a csoportvezetőt ;), aztán amit tőle elszedtem, azt a nagyfőnöknek adtam önként és dalolva. A csoportvezető a panaszkodásával próbálta lerabolni a nagyfőnököt, így gyorsan kialakult egy körforgás, amiben a nagyfőnök tőlem megkapta spontán az energiát, ezért sokkal inkább felém kezdett húzni.

Ebből is látszik, hogy az  energiadolog működik. Ráadásul öntudatlanul is működik, mert ez az eset, amit elmeséltem, több, mint 12 éve történt, és az energiaáramlásról meg még csak 5-6 éve tudok :).

Javaslatom, ha valaki hozzád való viszonyán szeretnél javítani:

• Adj neki energiát, ne kelljen tőled rabolnia!
• Írd át a játékszabályokat, ha nem HősNői léptékkel nézve a duzzogás lenne részedről az elfogadott és elvárt magatartás, akkor ne duzzogj, légy vidám és kedves az illetővel!
• Figyeld a jótulajdonságait, és fogadd el a rosszakat!
• Szeresd meg, mert azzal mindenki csak nyer a környezetedben!

Látod, most nem azt mondom, hogy önmagadat szeresd. Hiszen ehhez a praktikához az már alapkövetelmény. Azért szeress mást, hogy az önmagad szeretete ne szenvedjen csorbát. Azért szeress mást, hogy kiiktass egy problémát. Azért szeress, mert az felszabadít a terhek alól. Azért szeress, mert az okos dolog, és HősNőhöz méltó 🙂 és azért szeress, mert szeretni jó!