Most vendégbloggerünk, Vonzó Vera írását kapod ajándékba. Vera az avonzastorvenye.hu oldal háziasszonya, és értelemszerűen a vonzás törvényének szakavatott ismerője. Vonzó Vera saját honlapján 2 éve ír a gondolatok és az érzelmek erejéről, amelyek véleménye szerint alapvetően meghatározzák az ember valóságát. Blogbejegyzéseiben arra törekszik, hogy hétköznapi nyelvre és helyzetekre fordítsa le azokat a nagy horderejű tanításokat, amelyeket sokat ismernek, de kevesen tudnak a mindennapokban alkalmazni. Olvasd szeretettel!
***
Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot
megszorítások
nélkül, ésszerűen?
Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és
spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!
https://www.hosnok.hu/20ezer/
Egyszer olvastam egy felmérést arról, hogy a szülők milyen magas arányban csalódottak a gyerekük külsejét illetően, már a szülést követő hetekben is. Mindez azonban sehol sincs ahhoz a csalódáshoz képest, amikor rájönnek, a gyerek valami egészen mást akar az élettől, mint amit ők elképzeltek neki. Ezt elkerülendő, tudatosítsd magadban, hogy a gyermeked konkrét és határozott céllal jött a világra. Nem a te vágyadat akarja beteljesíteni, hanem a magáét.
Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületik, a legtöbb, amit érte tehetsz, hogy segítesz neki fenntartani a saját Belső Lényével való kapcsolatát. Ne aggódj, nagyon egyszerű észrevenni, hogy él-e ez a kapcsolat. Amikor jól érzi magát, amikor láthatóan boldog, eggyé válik a Valódi Lényével, így teljes az a harmónia, amit önmagából sugároz az Univerzum felé. Ilyenkor tökéletes biztonságban van, nincs okod félteni.
Ugyanakkor ne feledkezz meg arról, hogy kisiskolás koráig a te érzelmeidből táplálkozik. Ugyanazokat a rezgéseket éli meg, amiket te közvetítesz. Akkor is, ha ezek szavak nélküliek. Ez azt jelenti, hogy a gyermek nem lehet maradéktalanul boldog, amíg te nem vagy az.
A fiad vagy a lányod jövőbeli boldogsága nem azon múlik, hogy hány iskolát fog kijárni, hány különórára fogod elhurcolni, hanem azon, hogy mennyire erős a kapcsolata a Valódi Lényével, és hogy mennyire bízol a sikerében. Ha hagyod, hogy magának fedezze fel a világot, és nem erőlteted rá a saját múltbéli tapasztalataidat (beleértve a szerelmi ügyeket is), biztos lehetsz benne, hogy talpraesett és életrevaló fiatal fog kirepülni a házadból.
A logikus, kritikus, alkotó, problémamegoldó, testüket-lelküket felvállaló, kreatív gondolkodású gyerekek ugyan többnyire szakítanak szüleik értékrendjével (ami újabb nehézségeket okozhat a szülő-gyerek kapcsolatban), de ha te ilyenkor is résen vagy, és kiiktatod a szomszédok, barátok, rokonok véleményét a képletből, máris nyert ügyed van.
Ha első perctől kezdve hagyod, hogy gyermeked hallgasson a belső vezérlő rendszerére, az érzelmeire, a megérzéseire, felnőtt korára óramű pontossággal fogja tudni, hogy mi jó neki és mi nem. Határozott és befolyásolhatatlan lesz a döntéseit illetően, amelyek minden esetben pozitív végkifejletet eredményeznek neki.
Ha már mindenképpen tanítani akarsz neki valamit, akkor tanítsd meg azt (a saját példádon keresztül), hogy egyedül ő a felelős a saját boldogságáért!
Tudom, nem könnyű ezt elfogadni, de bármennyire is erőlködsz, nem te teremted meg a gyermeked tapasztalatait. Ő egy teljesen független, külön álló lélek, aki csak akkor lehet boldog, ha hagyod neki, hogy ezt fizikai formában is megélje. Már a születése pillanatában minden eszköze megvan hozzá, hogy ezt megtegye. Minden erő megvan benne ahhoz, hogy megvalósítsa a célját.
Neked csak annyi a dolgod, hogy szeresd, és hogy jól érezd magad.
Ha így nézzük, nem is olyan nehéz szülőnek lenni:)
Vonzó Vera
Kapcsolódó cikkek:
25 thoughts on “Te szülted, de nem a Te tulajdonod! – Vonzó Vera írása”
Comments are closed.
Kedves Vera!
Nekem pont ettől iszonyú nehéz szülőnek lenni!!! Csak reménykedni tudok, hogy mindaz, amit én magamban már kialakult belső boldogságnak vélek, átsugárzik a gyermekem felé, és tudni fogja, hogy hol és hogyan keresse és találja majd meg magában is. Csak remélni merem, hogy amikor majd útmutatásra szorul, kimondva vagy kimondatlanul, tudni fogom, hogy mit mondjak és tegyek, vagy mit ne! Mint ahogy azt is csak remélem, hogy amikor olyan úton jár majd, amit nekem nehéz elfogadnom, akkor lesz elég erőm tudatosítani magamban, hogy ez az ő fejlődésének az útja. Tud egy anya így tekinteni gyermeke életére? Még akkor is, ha a gyermekének ez az út éppen nehéz vagy esetleg fájdalmas lesz???
Most 3 éves a kislányom, úgyhogy még az eléjén járunk ennek az „egésznek”:))), de már egy ideje igyekszem minden nap tudatosítani magamban:
„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok. Adhattok nékik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok, mert nekik saját gondolataik vannak. Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem. Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem. Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok. Mert az élet sem visszafelé halad, sem meg nem reked a tegnapban. (Kahil Gjbran) „
Nekem a lányom már felnőtt, mitöbb: unokám is van. De a mai napig a pénztárcámban hordozok egy névjegykártya méretű kis cetlit – nem tudom már, hogy honnan írtam ki, v. mennyire saját kreálmány. Ez az én Szülői Hitvallásom is egyben:
A szülő üzenete gyermekének:
Feltétel nélkül SZERETLEK.
Az élet teli van buktatókkal, de bármi is történjék, úrrá fogsz lenni rajta.
Jó, azt most kicsit túlzásnak tartom, hogy az élet teli van buktatókkal, mert attól függ, honnan nézzük, lehetne inkább kihívásoknak, tanulnivalóknak is nevezni ezeket, de ezt a mondatot még ma is kedvelem főleg a 2. része miatt.
Szerintem ez a mondat nem tagadja le a valóságot, nem ringat illúziókban, és határtalan bizalmat sugároz a szülő felől a gyermek felé, hogy igen, képes úrrá lenni a helyzeteken (és imígyen nem halat fogunk a gyerekünknek, ugyebár :-)).
SzereTETTel: Ida ***
Még valamit: szülőként a legnehezebb az volt, hogy végig kellett néznem, azaz meg kellett hagynom a saját tapasztalat jogát többször is, miközben tudtam (persze pont saját élményből én is), hogy minek mi lesz a következménye. És aztán fogni a kezét, és nem szemrehányni (mint nekem tették a szüleim: bezzeg megmondtam…).
Köszönöm Verának ezt az inspiráló írást! 🙂
Ida ***
Jó téma, az ország jövője és a megmaradásunk forog kockán.
Engem az zavar, amikor a játszótéren (is) sok szülő fizikai erőszakkal próbálja rávenni gyerekét akármire. (A lelki már fel sem tűnik annyira mindennapos)
Már sokszor a nyelvemen volt, hogy próbáljon már meg velem erősködni ne a gyengébbel, de eddig egyszer sem fajult odáig a helyzet, hogy közbe kelljen lépnem.
Persze erre jönne az, hogy ne szóljon bele, nem a maga gyereke, stb.
Létezik erre jó válasz? Mit mondhatnék neki, kezdjem el magyarázni, hogy igazából nem is az ő gyereke?
Mi úgy szoktuk egymás között mondani, hogy kölcsön kaptuk odafentről, és az a feladatunk, hogy vigyázzunk rá. De ahogy Ida is írja, a vigyázás nem egy burokban tartás, hanem a halfogás művészete.
Verát olvasni jó, köszönjük!
Ez oké, de ember legyen a talpán, aki megpróbálja elmagyarázni ezt pl. annak az anyukának, aki a 3 éves kisfiát literes kólával itatja és nem engedi neki tolni a lányom játékbabakocsiját, mert az nem fiúknak való.
Erre persze én se bírtam tovább amikor a gyereke kezéből harmadszorra rángatta ki a babakocsit, mondtam neki, hogy ha apa lesz nem fogja tolni a gyerekét? Na erre jött a ne szóljak bele.
Ez nem olyan egyszerü, hogy hagyjuk a gyereket kibontakozni, és az lesz amit ő akar, én csak szeressem. Aki egyedül maradt egy kisgyermekkel özvegyen az tudja, hogy semmi nem úgy megy, ahogy gondolták. Nekem is voltak nagyon jó elképzeléseim, hogy mi lesz a gyermekemből, mégsem úgy lett. (Apa hiánya) Ezzel az egésszel nem értek egyet. Egy család ha csonka lesz, a gyereknevelés is átformálódik.
Egyelőre csak ennyit fűznék hozzá, mert erről regényt lehetne írni.
„Ne azon izgulj, hogy mit hoz a jövő. Ne játssz mások érzéseivel, de ne is tűrd, hogy a tieiddel játszadozzanak. Engedd el magad! Néha nyersz, néha veszítesz, de végül csak magaddal kell majd megküzdened. Emlékezz a dicséretekre, amiket kaptál…”
Ezek egy 20 éves fiatalember bölcs gondolatai. Szeretném, ha a folytatást is elolvasnátok a somacafe.dxn honlapon, a blogban és a saját történetben.
Ez most egy olyan linkmegosztás, ami nem az üzletre, a reklámra irányul, sokkal inkább az értékekre. Azokra az értékekre, amelyeket elsősorban a szülők közvetítenek a gyerekeiknek. Úgy, hogy először a gyökereket adják, a biztonságot, az erős kötődést, az élethez való alapvető hozzáállást… és amikor eljön az ideje, ugyanezek a szülők engedik, hogy a gyerekeik szárnyaljanak!
A tanulás-tanítás folyamata pedig egész életünkben kölcsönös. Csak ez gazdagíthatja a személyiségünket.
Én mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy Bence és Soma minket választottak szüleiknek!
fecske, bocs hogy belevau, de régebben azt olvastam, hogy ha nincs apa, akkor keresni kell egy olyan férfit, akitől apa mintát tanulhat a gyerek. Nem szükséges élettársként, jó az is ha barát, ismerős, más gyerek apja, stb.
„Lelek vagy,aki emberi tapasztalatokert jott a foldre.Kivalasztottkent kerultel ide.Nem balesetbol,nem is veletlensegbol szulettel attol a ket embertol,akik biologiai szuleid.Tudtad kik ok,ismerted foganasod korulmenyeit,szuleid genetikai mintajat,es azt mondtad:”Igen”!Marlo Morgan
Az en fiam most toltotte be otodik honapjat..elso gyerek,en pedig ugy erzem annyira szeretem,hogy az mar faj…Nagyon sokat olvastam ezzel a temaval kapcsolatosan,es tudom,hogy en teljesen mas szemelyiseg voltam,mint ahogy a szuleim kepzeltek,hogy leszek(en is elso gyerek voltam).Azt tudom,hogy azokat a hibakat,amiket szuleim elkovettek az en nevelesemben,nem fogom elkovetni a fiammal.Mindig ugy kepzeltem,hogy en egy laza anyuka leszek…amig kisgyerek megismertetem vele az utat,amirol en ugy gondolom ,hogy helyes…de tudom,hogy majd o kivalasztja a neki tetszo utat es eletszemlelete is mas lesz…megprobalom hinteni a morzsakat amig lehet,abban a remenyben,hogy csipeget fel belole…:)Azt tudom,hogy reszunkrol szeretethianya sose lesz…
Nagyon fontos téma.
Tényleg a jövőnk múlik rajta.
Én is úgy igyekszem nevelgetni a lyánykámat, hogy megadom neki a saját tapasztalat lehetőségét. És nem a félelemre tanítom, hanem az óvatosságra és a stabilitásra. És arra, hogy önmaga lehet. Ha például eltol magától egy ételt, akkor tudomásul veszem, hogy nem szereti, nem jó neki. Kiiktattam a szótáramból azt a mondatot, amit én hallottam ilyenkor, hogy „De hát méééééééééééééééért nem kell, hiszen olyan finom!”. Van bőven más eledel helyette, amit megeszik. Stb. stb.
Egyébként sokszor dobok hátast azoktól, amiket művel a gyerkőcöm. Hogy honnan tanul meg dolgokat… Például honnan jött rá, hogy az ágyról háttal célszerű lemásznia? Mert nem mutattam meg neki…
Nekem is meg szokott szakadni a szívem az olyan gyerekekért, akiket az anyja szemmel láthatólag érzelmileg terrorizál. Én olyankor – ha a gyerekkel elég közel kerülünk egymáshoz – a gyereket szoktam erősíteni. Megadom neki az elismerést, hogy igaza van, ha úgy érzi, hogy szebb bánást érdemel. Csúnya dolog a részemről, és a szülő úgy érezheti, hogy összeesküvés áldozata lett, de egyrészt ő felnőtt ember, másrészt, ha elég nyitott rá, neki is megpróbálom megmagyarázi, milyen következményei lehetnek a viselkedésének.
Tudd elengedni, hogy visszajöhessen !!
Attila!
Ahogyan a gyerekeinket sem irányíthatjuk más, számukra nem megfelelő irányba, úgy nem irányíthatunk más felnőtteket sem, mégha meg is vagyunk győződve a nézőpontunk és elveink helyességéről.
Mint ahogy a gyerekeknek, más felnőtteknek is a saját útjaikat kell bejárniuk. Természetesen lehet jó példát mutatni, esetleg egy személyes indíttatású sztorival felkelteni az illető anyukat figyelmét, pl: Az én kislányom mindig autókkal akart játszani, és féltünk, hogy ez nem túl lányos viselkedés, de aztán rájöttünk, hogy az a legfontosabb, hogy a gyerek jól érezze magát, és felhőtlenül boldog lehessen a saját kis világában…”
Ha ebből veszi a lapot, akkor veszi, ha képtelen rá, akkor nem veszi.
Az üzenet csak akkor él célba, ha van befogadó közönség. Lehet, hogy más anyukák hallották azt, amit mondtál, és jó dolgokat szűrtek le, azt, amit szándékoztál közölni, de az az anyuka, akinek címezted, az úgysem fog rájönni a szavaid igazságára.
Nem kell erőltetni semmit, és el kell viselni, hogy van, akiknek az az útjuk, amit néha még nézni is rossz…
Kedves Fecske! Átérzem és átélem a helyzetedet!
A kisfiam másfél éves volt, amikor elveszítettük a férjemet. Minden összeborult, az életünk, az álmaink, a mindennapjaink. A fájdalom közepette ki kellett alakítani egy újfajta életstílust magunknak, és a legnehezebb az volt, hogy szinte mindent magamnak kellett megoldani. Mára már beletanultam, 4 éves lesz a kisfiam októberben, de sokkal gyengédebb, engedékenyebb anyuka vagyok, mint szeretnék. Ha elkeseredem, azt szoktam magamnak mondani: „Ez a fiúcska, mielőtt erre a világra született, engem választott, mert tudta, hogy jó anyukája leszek.” Már a bölcsiben azt mondták a gondozónők, hogy nagyon stramp kissrác, le a kalappal, ahogy elviseli (sírás nélkül) azt a helyzetet, hogy más gyerekekért jön az apukája, érte pedig soha.
Attilának azt üzenem, hogy igen, a jó öreg Spock doki tanácsa, hogy keressen az ember minél előbb egy apa-mintát a fiának – nos, elárulom, a fájdalomban ez van leghátul a sorban.
Visszatérve a blog témájához, én mindig szem előtt tartom, hogy a kisfiam nem az enyém, csak engem ért a megtiszteltetés, hogy felnevelhetem :-))))
Sziasztok!
Nagyon tetszett a cikk, és érdekesek a hozzászólások is, de egy kicsit összezavarodtam… Azokkal a negatív dolgokkal, amelyekről írtok, valóban nem élek. Csak van néhány alapvető dolog, amit szerintem igenis meg kell tanítani a gyerekeknek. Pl. étkezés előtt mosson kezet, fokozottan érvényes játszótér után, ahol túrták a homokot, csigát gyűjtöttek, stb. És ezt tudja is a 3 és fél éves meg a 20 hónapos gyerekem, csak ha „napjuk van”, kaján vigyorral az arcukon eszükben sincs megtenni. Ilyenkor megmondom, hogy addig nem kapnak enni, amíg nem mostak kezet. Ha ennek ellenére belenyúlnak piszkos kézzel az ételbe, akkor megfogom őket, beviszem a fürdőszobába és megmosom a kezüket. Akkor most lelki és fizikai erőszakot alkalmazok? Hol a határ szerintetek? Vagy amikor próbálom őket rávenni, hogy a játszótéren ne legyenek mezítláb, mert sajnos eldobálnak mindenféle szemetet, és ezt már többször is megnéztük együtt? És az is igaz, hogy amikor egész nap a tökélyre fejlesztett szelektív hallással küszködök (és közlekedésnél ez veszélyes is tud lenni), megesik, hogy elszakad a cérna, és nem a megfelelő dolgokat mondom nekik… Ha lehiggadtam, és ők is belátták a dolgokat, tudok bocsánatot kérni, de ettől függetlenül hibázok elég sokszor 🙁
Nagyon sok dolgunk van ezekkel az aprótalpúakkal. És attól függetlenül, hogy csak kölcsönkaptuk őket, nekünk tudni kell, milyen utat szándékozunk mutatni nekik. Nem lehet arra hagyatkozni, hogy majd magától rájön. Nevelési kérdésekben (sem) nem vagyok liberális, egy értékrendet igenis követni kell nekik, nekünk.
Egyébként mindig azt mondom, egy gyerekkel akkor tesszük a legjobbat, ha testvéreket adunk neki 🙂
Többször visszajöttem újra elolvasni Verának ezt az elgondolkodtató írását… ezzel a mondattal azonban még nem birkóztam meg: „A logikus, kritikus, alkotó, problémamegoldó, testüket-lelküket felvállaló, kreatív gondolkodású gyerekek ugyan többnyire szakítanak szüleik értékrendjével (ami újabb nehézségeket okozhat a szülő-gyerek kapcsolatban), de ha te ilyenkor is résen vagy, és kiiktatod a szomszédok, barátok, rokonok véleményét a képletből, máris nyert ügyed van.”
Két problémám is van ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy miért kellene kiiktatni bárkinek is a véleményét, ha a „képletben szereplő” gyerek valóban „logikus, kritikus, alkotó, problémamegoldó, testét-lelkét felvállaló, kreatív gondolkodású”?! Ha tényleg az, akkor nem tart igényt arra, hogy a JÓ és a ROSSZ fogalmát mások definiálják a számára.
A másik pedig az (és az előző gondolatmenetemmel is összefügg), hogy miért kellene szakítani a szülők értékrendjével, ha azok olyan mintát tudtak közvetíteni, ami követendő?! Ha nem ők akarták megmondani a tutit, hanem hagyták, hogy a gyerek boldoguljon, harcoljon, szenvedjen… hogy éljen?!
Kedves Ildiki, neked kell kiiktatnod mások véleményét a gyerekeddel kapcsolatban, nem neki. Az írásban erre utaltam. Őt ez természetesen nem érdekli. Nekem is van a kicsi mellett egy 15 éves nagyfiam is, aki jelenleg Angliában tanul egy Performing Art College-ban, ahol ugyanabban a szabad és kreatív tanulásban van része, amiben mi is részesítettük kisebb korában. Ne gondold, hogy a környezetünkben ez mindenki szerint helyes döntés.
A másik kérdésed kapcsán használtam a „többnyire” szót is, tehát nem mindenkire igaz. Itt nem a nevelési minták nem követésére gondoltam, hanem arra, hogy az ilyen szellemben nevelkedett gyermekek könnyebben indulnak neki a világnak szerencsét próbálni, kevésbé fogadják el például szüleik vallással kapcsolatos nézeteit, a megélhetés témaköre nem igazán foglalkoztatja őket, helyette inkább kísérleteznek, aztán pedig nagyot kaszálnak. Én ezekre tudok jó néhány konkrét példát.
Szanita,
Amiről te írtál, az szerintem a gyerekek általános biztonságára vonatkozik. Abban jó, ha a szülő kérlelhetetlen és következetes.
Meg kell óvni a gyerekeket a veszélyektől, de nem úgy, hogy meg sem mutatjuk őket nekik. Ismerniük kell a veszélyeket (konnektor, homokozó, stb.), és a kezelésük módját, mert akkor tudnak majd védekezni ellenük.
Itt az a lényeg, hogy ha nem veszélyes az életükre (és máséra sem) az, amit tevékenykednek, csak társadalmilag nem annyira elfogadott, azt hagyni kell nekik csinálni.
Vera, köszönöm a magyarázatot, tisztul a kép 🙂
Azért is érdekes, amit írtál, mert az egyik fiunk Spanyolországban tanul és dolgozik, a másik madármegfigyelő bázisokat épít a nagyvilágban.
Akkor változott meg a véleményem a külföldön tanuló diákokról, amikor magamban átértékeltem a haza-szülői ház-menekülés témakörét. Régebben azt hittem, hogy ezek a fiatalok föladták a szüleik értékrendjét… azóta látom, nem az az elvhűség, hogy ugyanúgy csinálni. Szerencsére (?!) magunkat mindenhová magunkkal visszük, bárhová is megyünk.
Az én gyerekkoromban még „divat” volt fogalmazást írni arról, hogy kit választanánk példaképünknek. Majd’ 40 évvel ezelőtt Jane Eyre-t választottam, kedvenc olvasmányom főhősnőjét. Persze az is fontos volt, hogy tanítónőről szólt a regény. Sok-sok év telt ez után anélkül, hogy különösebben hasonlítani szerettem volna valakire. Élt a fejemben egy kép arról, hogy körülbelül milyen emberré akarok válni, de nem ismertem olyat, akit példaként választhattam volna. Megnyugtatott az a gondolat, hogy a „végelszámolásnál” senki nem fogja rajtam számonkérni, hogy miért nem lettem Romy Schneider, vagy miért nem hasonlítok jobban egy nagy tudóshoz vagy művészhez. ÉN akartam lenni. És mindig jobb ember szerettem volna lenni. Ma egy kicsit jobb, mint amilyen tegnap voltam…
Novemberben, amikor Soma visszarepült Madridba, a repülőtéren, a búcsúzásnál könnyekig meghatódtunk az utolsó mondatától:
„Köszönöm, hogy ilyen szüleim vagytok! Én is olyan felnőtt szeretnék lenni, mint amilyenek ti vagytok.”
Minden szülőnek azt kívánom, hogy legyen része ilyen felemelő élményben!
Kedves Ildiki!
Soma szavainál szebbet és nagyobb elismerést egy szülô sem kívánhat magának!Ehhez csak nagy szeretettel gratulálni tudok!
Kedves Mindnyájan!
Ahogy itt olvasgatom a hozzászólásokat,önkéntelenül az alábbi történet merül fel bennem:
Jól emlékszem a saját megrökönyödésemre, amikor cca. 2 évvel az esküvôm után találkoztam egy ismerôsömmel, aki megkérdezte, hogy : „Na, hogy sikerült a házasságod? Alighanem jól, hisz még mindig együtt vagytok.” Mondtam neki, hogy alighanem jól, bár biztosat csak akkor tudok majd mondani, ha 60 év múlva a vasárnapi ebéd után még mindig kézcsókkal köszöni meg a férjem az ebédet…
Valahogy így érzem a gyermek „neveléssel” is.Ha majd a gyermekeim 18-25 évesen olyan hivatásban kezdik el munkás éveiket, amiben jól érzik magukat… ha majd 25-30 évesen olyan párt választanak, akivel elszalad a kimért 60 év házasság…ha majd az ô gyerekeikre is elmondható lesz mindaz, amit az elôzoekben írtam… ha majd ôk is olyan boldog nagyszülôként tudják boldoggá tenni az unokáikat – és így tovább – nnnna, akkor mondhatom el magamról, hogy jó szülôje voltam a gyerekemnek.
Mindaddig csak jámbor óhaj és szeretetteljes törekvés, hogy jól csináltuk-csináljuk-e ezt a mûfajt.
Üdvözlettel: Mirrrcike
Mirrcike,
A soraidat olvasva olyan érzésem volt, mintha a házasság és a gyerekekkel való jó kapcsolat egy lutri lenne.
Szerintem nem az.
Én úgy vélem, hogy tudni kell folyamatosan elfogadni és tisztelni a másikat. Mindkét félnek, de mivel te csak a saját dolgaidról tehetsz, elsősorban neked.
Ennyi a titka a dolognak.
És működni fog hosszú távon is.
Szóval biztatok mindenkit, hogy pozitívan tekintsen előre a működő dolgokkal kapcsolatosan. OK, hogy van Murphy meg mindenféle komikus, aki azt mondja, hogy ami elromolhat, az el is romlik, de szerintem ezt tárgyakra értette, nem emberi kapcsolatokra, amiket lehet ápolni. És akkor fog olyan mondatokat hallani a gyerekeitől, mint Ildiki. És fog kézcsókot kapni a vasárnapi ebéd után a férjtől 60 év után is. Ha az ebéd finom, akkor különösen. 🙂
Üdv Nektek.
Titi
Titikém!
Persze, hogy rajta vagyunk, hogy finom legyen az ebéd… immár vagy 25 éve ez rendben is lenne…
Sajnálom, hogy neked a lutri-effektus felhangot sugalltam – bennem ez fel sem merült, amikor írtam. Olyannyira nem, hogy számomra éppen az ellenkezô oldalon van a dolog lényege. Azaz: Idánk szavaival élve, igenis vélesen történnek velünk a dolgok, nem véletlenül, az egész Èlet emberestül, érzelmestül stb. nagyon nem lutri. Szerencsére nagyon is kiszámítható, pláne, ha okosan éljük. De itt a „kiszámítható” szó nagyon rideg és profán, lévén érzelemekrôl és legmélyebb emberi kapcsolatokról szó.
Csupán azt akartam mondani, hogy mennyire porszemek vagyunk az Idôben ( ami, mint tudjuk, igazából nem is létezô fogalom, csak egy emberi absztrakció,egy kitaláció, amit tanácstalanságunkban és kínunkban teremtettünk magunknak, mert másképp nem tudjuk felfogni a Létet és a Nem Létet…) és a Térben ( ami meg pláne eleve elképzelhetetlen számunkra az Univerzum mértékei és léptékei miatt…). Na, nem bonyolítom tovább, de hiszem, hogy mi ketten teljesen egyetértünk a dolog lényegét illetôen.
A Murphy-szakirodalomból nekem a M.szülôk Tv-könyve a legfrappánsabb és legszórakoztatóbb, mert hát azért mi emberek, mégiscsak esendôek és gyarlók vagyunk, minden fennköltségünk és magasztosságunk ellenére – gyerekestül és szülôstül, szôröstül-bôröstül.
Amúgy, aki anno nekem szegezte a Kérdést, azóta túl van három váláson, további két „komoly” partnerkapcsolaton, összevissza nevelt-nem-nevelt-neveletlen gyerekekkel megspékelve… Nekem meg már csak 35 év hiányzik a 60-hoz.
Szóval, véles.
Szeretettel: Mirrrcike
Üdvözlök mindenkit sok-sok szeretettel!
Nekem 6 gyermeket adott az élet, sajnos ebból egy 10 éve itthagyott bennünket (alig 20 évesen). A legkisebb 19. éves, a legnagyobb 32., fiúk, lányok vegyesen.
Nekem mindig az volt ösztönösen is az elvem, hogy nem magamnak szülök, hanem az életnek, és mindegyik gyerek más és más személyiség, tehát mindegyikkel máshogy kell hogy szót értsek. Első pillanattól fogva az volt bennem, ahogy megsejtettem, hogy várandós vagyok, hogy ő már egy önálló személy most is, – sokat beszélgettem mindőjükkel, kikértem a véleményüket, ilyesmi. 🙂 Meg is mosolyogtak. De én mindig tudtam, hogy ez így van rendjén, mert a gyerek csak kicsi, de ugyanúgy teljes jogú ember, mint a felnőtt.
Elsősorban szabadnak, egészségesnek és boldognak akartam őket mindig is nevelni, – hála Istennek, sikerült is, és a mai napig a legjobb barátjuk vagyok elsősorban, és csak az után A Szülő. 🙂
A vezérgondolatról, mármint hogy a gyermekeinket mi szüljük, de nem a tulajdonaink, nekem KAHLIL GIBRAN: A PRÓFÉTA c. könyve jut eszembe, ahol majdnem szóról szóra ez van a gyerekekről írva: CSAK ÁLTALAD JÖTTEK, DE NEM A TIEID, HANEM AZ ÉLET VÁGYÓDÁSAI ÖNMAGA UTÁN…
Ez engem akkor szíven ütött, de nagyon jó érzés volt, mert a saját, ösztönösen is, addig is megélt elvemet öntötte szavakba.
Aki teheti, vegye meg Kahlil Gibran könyvét, – CSODASZÉP, GYÖNYÖRŰ, NAGYON BÖLCS, NAGYON TISZTA EMBERI HANGOT FOG HALLANI életről, halálról, szeretetről, szerelemről, boldogságról, pénzről, ételről-italról, – szóval általában az élet dolgairól!
Sok-sok szeretettel kívánok kedves Mindannyiótoknak és drága Gyermekeiteknek nagyon hosszú, nagyon boldog, teljes, tartalmas, gyönyörű, csodás életet, éveket a jó Isten bőséges áldásával:
ANi / Győrből.
Drága Mirrrcike!
Köszönöm a kedves szavaidat. Azok alapján, amit írsz, biztos vagyok benne, hogy meg tudod valósítani a családdal kapcsolatos álmaidat. Hidd el, mi sem tudjuk mindig a tutit, régebben még ennyire se tudtuk, de volt egy vezérfonál, ami mindenen átsegített: a szeretet. Az egymáshoz tartozás érzése, a kölcsönös tisztelet.