Az évvége mindig szorongással tölt el. Jön a Mindenszentek és a Halottak Napja, és egyre több a halottam. Nem sokat segít a dolgon, hogy ez az időszak egyben a családi szülinapok és névnapok ideje is.

Amikor meghal az, akit szerettünk, jobb, ha átengedjük magunkat a fájdalomnak, de küzdjünk a depresszió ellen. Nincs rosszabb, ha ez a szerettünk a saját gyermekünk volt. Szívfájdító még tükörbe nézni is, és nagyon gyötrő tud lenni a kérdés utáni bűntudat, amikor mások gyerekét nézve az jut eszünkbe: az én gyerekem mit vétett?
Mostanában sok, gyerekét elveszítő asszonnyal beszéltem. Volt közöttük korombeli és nagymamakorú is. A végtelen kérdések sora az, ami a veszteségérzet mellett közös volt bennük.

Láttam anyát, aki az alkoholba menekült, a másik a munkába, a harmadik az unokáit kezdte kényeztetni, negyedik elfordult a férjétől… Önmagával, a saját érzelmeivel, a feldolgozandó gyászával egyikük sem foglalkozott. Eltemették a halottukkal.

Egy ideig megy is az, aztán a felszínre tör mindenféle testi és lelki nyavalya képében. A migrén, a hát- és derékfájdalmak, a lábdagadás, az elhízás és a kóros soványság, a kamaszkort idéző pattanások csak a legkisebb apróságok, amik elérték ezeket a nőket. Volt, aki balesetet balesetre halmozott, mintha kihívta volna maga ellen a sorsot. Volt, aki szabályosan megsüketült – vigasztalni pedig ordítva nem lehet.

Hogyan
spóroljunk havi 20ezer forintot


megszorítások
nélkül, ésszerűen?


Töltsd le az
ingyenes tanulmányunkat, és


spórolj
havonta minimum 20ezer forintot!


https://www.hosnok.hu/20ezer/

A magány nem megoldás. Azonban nem is avatkozhatunk bele durván valakinek az életébe, hacsak nem vagyunk vele minőségi barátságban, melynek az alapjai biztosak. A legrosszabb, amit ilyenkor elkövetnek a rokonok és a barátok, hogy puszta tapintatból, vagy zavart érzések miatt nem keresik a kommunikáció lehetőségét az anyával.

Jön az emlékezés ünnepe, és szerencsésnek mondhatod magadat, ha nem tudod tapasztalatból átélni a fentieket, de gondold végig, hány ismerős nő van körülötted, aki magába zárta a fájdalmát, mert nem volt senki, akivel megbeszélje?
Egyet válassz ki közülük, ha elég bátor vagy hozzá. Itt a remek alkalom, hogy közeli kapcsolatba kerülj vele, vagy igaz barátokká váljatok. Kérdezd meg tőle, hogyan tudta feldolgozni a gyászát, hogyan sikerült túlélnie az első kritikus időszakot, mi vitte előre?
Jól figyelj a válaszokra, mert egy igazi HősNő szájából hangzanak el a minden helyzetben alkalmazható tanácsok, okos gondolatok, és ne felejtsd el kifejezni őszinte elismerésedet, amiért végig tudta csinálni, és megosztotta Veled a titkait.

Erdei-Gulyás Gabriella
Life coach

Nonprofitpályázat.hu

Légy te is kreatívabb!

10 thoughts on “Amikor elmegy, akit szerettünk…”

  1. Gabi, köszönöm, hogy felvállaltad – még ha csak egy bejegyzés erejéig is – ezt a nagyon nehéz témát.
    Egyszer egy nő elmesélte nekem, hogyan halt meg a kórházban a centrális véna miatti vérmérgezésben az életerős, 18 éves fia (gyógyulófélben lévő leukémiás volt).

    Ahogy mesélte, rosszul lettem. Forgott velem a világ, szinte összeroskadtam. Sosem fogom elfelejteni azt a szituációt, azt a néhány órát, és a történetet sem (műhibaper lett belőle, de veszített a család – a vérmérgezésnek tipikus tünetei vannak, és nem vették figyelembe az intő jeleket a kórházban, a fiú szervei leálltak).

    Mikor 16 évesek voltunk, kiesett a vonatból és azonnal meghalt a kisgyerek koromtól legjobb barátom. Azóta nem vagyok vallásos, bár már nem látom annyira szélsőségesen a vallást sem, mint akkor.

    Egy éves koromban 2 hónapig voltam kórházban, kétoldali tüdőgyulladással. Anyám mesélte, hogy az alatt az idő alatt, míg én élet és halál között voltam, a családban szinte egyetlen szó sem hangzott el. Semmi. Nem voltak képesek egymással beszélni.
    Egy rokon felvetette, hogy jobb, ha felkészülnek a legrosszabbra… Abból majdnem örök-harag lett…

    Ezek borzalmas szituációk, és egy kívülállónak fogalma sincs, mi játszódik le az érintettekben és milyen intenzitással. Az odafordulás egészen biztosan “segít”. Akkor és ott talán nem észrevehetően, de biztosan segít. Félelmetes és nagyon fájdalmas segíteni is, mert ki az, aki önként vállalja azt, hogy szembenéz azzal a fájdalommal, ami a gyászolóban van? De ha megadati, hogy támaszok lehetünk, akkor tegyük meg, és semmiképp ne forduljunk el.

    Sokáig fognak nyomasztani, de ezzel akár még életet is menthetünk, mi magunk pedig… de ezt döntse el ki-ki maga…

  2. A gyászt mindnyájan másképp éljük meg, én magam számára okoztam magammal a legnagyobb döbbenetet.
    Hosszú évek óta nagyon mély fájdalmakat okozó betegségben hunyt el az Édesanyám, az Apukám pedig hirtelen szívinfarktusban.
    Máig nem tudom, miből, hogyan merít erőt az ember a felfoghatatlanhoz??!!
    De, valamiért lépünk tovább.
    Tragédiák sokaságát látjuk, halljuk nap mint nap, s ha nagyon mélyen érint a közeli hozzánk tartozónk halála azt viseljük úgy, ahogy nekünk túlélhető.
    Én nem hordtam fekete ruhát, s hasonlók, de mai napig itt vannak velem, s én tudom, mit jelentettek , jelentenek !!!!
    Hogy mások mit mondanak, azért nem számít -szerintem- , mert mindenki a maga módján gyászol, s sose szólja meg a másikat, hisz ebben sem vagyunk egyformák.

  3. Kedveseim! 🙂
    Már jó ideje olvasom a blogot, és mindig elképedek, jé! Ők is így gondolják!?!?
    …és pont ezért, mármint a szó nemszaporításáért nem is írogattam eddig… 🙂
    Most azonban találtam valamit, ami annyira “stimmel” a cikkre, hogy azt gondoltam nem véletlen a találkozás.
    Van egy kedves ismerősöm, akinek a blogján olvastam a következő bejegyzést:
    http://meso.freeblog.hu/archives/2009/10/18/A_seb_nem_friss_de_neha_meg_felszakad/
    Amit Ő megélt, szinte ugyanúgy éltem, élem meg én is… 🙁

    Szeretettel,
    Tünde

  4. Nekem az apum halt meg 23 éves koromban, hirtelen, infarktusban, 1-2 évvel azután, hogy tulajdonképpen megismertem. Gyerekkoromtól nem volt vele kapcsolatom, akkor lett.

    Ordítani tudtam volna. Magamat is hibáztattam, hogy nem tudtam rajta segíteni, hogy ne égesse két végén a gyertyát. Kineziológushoz is mentem, hogy segítsen feldolgozni. És még így is volt teendőm vele bőven. Versírással is levezettem a feszültségemet. Kb. 1 évvel ezelőttre jutottam el arra a szintre mindenféle lelki gyakorlatokkal, hogy ki tudtam tenni a névjegykártyáját a pénztárcámból, mert már el tudtam őt engedni, és tudok rá szeretettel gondolni, fájdalom nélkül.

  5. @Rita
    A legrosszabb, amitől mindenki szenved, ha a felek nem beszélik ki a gyászukat – így elgyászolni sem tudnak.
    Érzékem van a kényes témák felhozásához… Talán ezért is lettem Life coach.

    @Zsutta
    Két ismerősöm is van, aki egy hónap leforgása alatt veszítette el a szüleit. A férfinél előbb, az egyébként egészséges anyánál jelentkezett egy azonnali halált okozó agyvérzés. Apja pontosan 30 napra rá halt meg, szó szerint halálra itta magát. Ő egyébként gyomorfekélyes volt, és ez lett a veszte.

    A nőnél az édesapa ment el előbb, szívinfarktusban, és nem telt el az egy hónap sem, követte ugyanígy az anya is. Az ötvenes éveik elején jártak. Ő maga pedig elvetélt ezek hatására.

    A Sors úgy hozta, hogy mindketten csak velem tudták megbeszélni a bajaikat. Nehezen gyógyuló sebek ezek, és hiszem, hogy odaátról segítenek nekünk a feldolgozásban.

    @Titi

    Mélyen átérzem a fájdalmadat. Nem volt felhőtlen gyerekkorom, az anyámmal sosem volt jó a kapcsolatom, kivéve…
    …az utolsó egy hónapot, a halála előtt.

    17 éves voltam, és tele csalódással, fájdalommal irányába, így hinni már nem tudtam benne.

    De nincs nap, hogy ne jutna eszembe, vajon hogyan fogadta volna a sikereimet, a házasságomat, az unokáját?

    …és milyen lett volna az egy hónap folytatása? Talán megszerettem volna, talán…

    Furcsa az élet.
    Most itt vagyok, ugyanannyi idősen, mint ő, egy csöpp gyerekkel, és farkasszemet nézek az idővel, önmagammal.

    A névnapom egybeesik a születésnapjával. Néma teher.

    @Tündeanyó
    Oszd meg velünk a gondolataidat.

    Ma már egyszer válaszoltam az üzeneteitekre, de elszálltak az éterben. Talán most…

  6. Gabi,

    Nekem már szerencsére nem fáj. 🙂 És épp most csinálok egy meditációt, amelyben az én megszabadító lelki gyakorlatomat adom át nektek… Remélem a héten elkészülök vele!
    Ezt nagyon fontosnak tartom, mert amikor az apám meghalt, tudod mit akartak csinálni az anyumék? Tömni engemet nyugtatóval, mint ahogy ők kezelték a helyzetet! Aztán pedig rágták a fülemet az örökségem miatt, hogy követeljek ám minél többet! Brrrrr! A hátamon felállt a szőr, ha a nyugtató ezt teszi az emberrel, kell a francnak!

    Úgy látom, itt hemzsegnek azok a nők, akiknek diszharmónikus gyerekkora volt… És mégis kimásztak belőle valahogy.

    Elég fura az a dolog, amit írtál, hogy a szülőkkel a haláluk előtt jó a kapcsolatunk, egyébként nem. Apám is mondogatta, amikor “összejöttünk”, hogy neki még van hátra 10 éve és kész. Gondolom ezért is nem halogatta tovább azt, hogy helyrehozza velem a kapcsolatot. Ehhez képest volt kb. 2 éve. De az a két év olyan minőségű volt, hogy nagyon sok mindenért kárpótolt engemet. Hogy nem tartott tovább, az meg önbeteljesítő jóslat. Apám is szenvedett a feldolgozatlan gyerekkora miatt, éreztem rajta, mennyire kínlódik, hogy ne adja át a gyerekeinek, szerintem ez a bűntudat vitte el. Persze ez rajtam nem segít. De legalább az utolsó éveire már képes volt velem is normálisan foglalkozni és lelkileg támogatni. Képes volt örülni minden jó dolognak az életemben! Fejlődött! Akarta letenni a démonait! Többek között ezért is, neki könnyebben meg tudtam bocsátani, mint a család másik részének!

    T

  7. Olvasni azt, ahogyan jó tanácsokat,
    élettapasztalatainkat osztjuk meg egymással,
    óriási segítséget jelent szerintem
    Mindnyájunknak!

    Titi! Szeretettel és kíváncsisággal várjuk “munkádat”.

  8. Imádok egy gazdasági elemzésekkel foglalkozó rádióadót hallgatni mosogatás közben, mert a mosogatást ugyan utálom, de ezáltal értelmes dolgokra figyelek közben- tehát elterelő hadművelet.
    Vasárnap a Mindenszentek alkalmából kivételt tettek, s a szokásainkról volt szó az aktuális téma kapcsán.
    Külföldi példák kerültek előtérbe. Ki, hogyan gyászol, s hogyan dolgoz fel,..
    Akkor lepődtem meg, mikor visszaigazolva éreztem magam anno gyászolási saját belső indíttatásom és a mostani egyik interjú alany nyilatkozata közti hasonlóságban, miszerint :”elment szerettünk” ugyan teljes testi valójában nincs már velünk, s nagyon nehéz nem látni, érezni kezét, de sokkal barátságosabb érzés megbékélni úgy, ha ujjunkon az Ő gyűrűjét hordjuk, s ezáltal mindig velünk van.
    Nekem ez működött, talán hasonló példák Nektek is.

Comments are closed.